NE TORODJ VELE EZ CSAK HISZTI !

Hisz­ti­zik a gyerek.

Tud­juk, hogy a dac­kor­szak vele­já­rója a hisz­té­ria, s mégis nagyon nehéz elvi­selni. Sok jó taná­csot kap­ha­tunk az ilyen éret­len érzelmi kitö­ré­sek keze­lé­séről a gye­rek­ne­ve­lés­sel fog­lal­kozó köny­vek­ből, szak­em­be­rektől. Tekint­sük újra át egy kicsit.

Mikor hisz­ti­zik leg­gyak­rab­ban egy kis­gye­rek (és tegyük hozzá, hogy a felnőtt is)?

Ha vala­mi­lyen oknál fogva tűrő­ké­pes­sége „fel­mondja” a szol­gá­la­tot (köz­is­mert, hogy az alap­szük­ség­le­te­i­ben hiányt szen­vedő – éhes, fáradt, magá­nyos, vagy beteg – gyer­mek könnyeb­ben kiborul).

Más­kor nagyon sze­retne vala­mit meg­kapni, s a vágy tár­gya szinte már elér­hető közel­ségbe kerül, de fruszt­ráló aka­dály kerül eléje. Ekkor elke­se­re­dik, s a sírá­sába düh vegyül, a tehe­tet­len­ség dühe. „Agresszív örvénybe” hec­celi magát, egyre erőszakosabban.

A hisz­té­riás kitö­rés sok­szor a szülő fáradt­sá­gát, kime­rült­sé­gét is jelzi. Aktu­á­li­san nem tud együtt érezni gyer­meke prob­lé­má­já­val. (És kivel ne for­dulna elő ilyen?) A gye­rek figyel­met igé­nyelne, a szülő viszont nyu­gal­mat. A kielé­gí­tet­len igé­nyek jel­zése egyre foko­zó­dik, itt már csak az inten­zi­tás erő­sí­té­sé­vel lehet célt érni. Vagy nem. A szülő ugyanis „nem enged a zsa­ro­lós játsz­má­nak”, távo­lí­tani kezd, harcba bonyolódik

Elő­for­dul, hogy a kel­le­met­len sírást a kiszá­mít­ha­tat­lan nevelő bizony­ta­lan­sága váltja ki. A gyer­mek biz­ton­ság­ér­zete a szülői, peda­gó­gusi sta­bi­li­tás függ­vé­nye, s ennek hiá­nyá­ban szo­ron­gani kezd. Viszont ha sike­rül kikény­sze­rí­te­nie a hatá­ro­zott rea­gá­lást, végre megnyugodhat.

Gyors­se­gély hiszti esetére

Talán a leg­in­kább kínos, de még­is­csak kezel­hetőbb hely­zet az, ami­kor a saját gye­re­künk csap patáliát.

Első lépés­ként pró­bál­junk kívül­ál­lók maradni (s ez a leg­ne­he­zebb), mikor a nyu­gal­munk végső hatá­rait feszegetik.

Tuda­to­sít­suk magunk­ban, hogy ez egy aszim­met­ri­kus hely­zet, s bár­ho­gyan is, de kezünk­ben az irányítás.

A máso­dik lépés akár első­ként is bevet­hető: vigyük a kis reni­tenst egy sze­pa­rált helyre. Itt vil­lám­gyor­san képe­sek leszünk lehig­gadni, mivel a „kár­ör­vendő” közön­ség fokozza a „meg­fé­lem­lí­tett” szülő­ben a kont­roll­vesz­tés érzé­sét, s erő­síti a gyer­mek pozícióját.

Aho­gyan kezd lehig­gadni az acting-out-ból, a kis­gye­rek több­nyire vigasz­ta­lásra vágyik. Ez így elsőre fur­csá­nak tűn­het, azon­ban dühé­nek leve­ze­tése után igényli a szülő sze­re­te­tét, annak elvesz­té­sétől tartva. Ha ilyen­kor képe­sek vagyunk meg­bo­csá­tani (éret­len indu­lat­sza­bá­lyo­zás­nak tekintve a dol­got), ez nagy erő­vel hat a gyer­mekre, s a későb­bi­ek­ben rend­kí­vül fokozza a biza­lom érzé­sét. A szülő visel­ke­dése pozi­tív pél­da­ként elrak­tá­ro­zó­dik, és segít a soron követ­kező hiszti vissza­fo­gá­sá­ban, vagy gyor­sabb lezárásában.

Nagyon káros viszont vissza­élni a hely­zet­tel, s a csil­la­podó gyer­me­ket újabb harcra pro­vo­kálni, vagy végső táma­dást indí­tani fizi­ká­lis esz­kö­zök­kel: „egy­szer s min­den­korra leren­de­zem a hisz­té­riát”– fel­ki­ál­tás­sal. Ezzel garan­tál­tan meg­ala­poz­zuk az eljö­vendő gene­rá­ciók „hisz­ti­játsz­máit”, vala­mint a dac­kor­szak megnyújtását.

Kisebb gye­re­kek­nél, kezdődő cir­kusz ese­tén egy várat­lan inger képes kibil­len­teni a beszű­kült tudat­tal ordító, hado­ná­szó cse­me­tét. De koránt­sem mind­egy, hogy ez fáj­dal­mas, meg­alázó módon történik-e vagy sem.

Sokan köz­tes meg­ol­dás­nak nagy­anyá­ink mód­sze­rét, a pohár vizet java­sol­ják. Nagyobb kor­ban én jobb­nak tar­tom azo­kat az eljá­rá­so­kat, melyek közö­sen kiala­kí­tott elő­ze­tes sza­bá­lyo­kon ala­pul­nak. (Pl.: Be tudnád-e tar­tani, hogy hetente egyszer/ két­szer veszünk a bolt­ban édes­sé­get? A meg­be­szé­lés­hez hozzá tar­to­zik az elfo­gad­ható szank­ció tisz­tá­zása is: Ha még­sem megy, pár perc után elin­du­lok a pénz­tár­hoz. Stb.) A hatá­rok kije­lö­lé­sét ésszerűen, az élet­kor­hoz iga­zítva kell kiala­kí­tani, majd hig­gad­tan, követ­ke­ze­te­sen betar­tatni. Egy anyuka, miköz­ben végig­vitte a javas­la­tot, magá­ban egy­foly­tá­ban ezt haj­to­gatta: „Jó anya vagyok, jó anya vagyok.” Sok­szor szük­sé­ges is az ilyen önmeg­erő­sí­tés, hogy elvi­sel­hes­sük a többi felnőtt meg­rovó pil­lan­tá­sait: „Milyen anya az ilyen, aki egy kis édes­sé­get is saj­nál ettől a drága kisgyermektől”.

Saját óvo­dai pra­xi­som­ban, a dadus ölé­ben vitus­tán­cot járó kis­lányt egy ad hoc ötlet­tel sike­rült lecsil­la­pí­ta­nom. Meg­csi­kiz­tem a tal­pát. A figyelő töb­bi­ek­nek pedig azt mond­tam, hogy ez a kis­lány nem is rosszal­ko­dik, hanem azért kapá­ló­zik és rug­dos, mert csik­lan­do­zom a tal­pát. Az óvo­dai gye­rek­cso­port hálás közön­ség. A nagy neve­tésre a delik­vens­nek is muszáj volt odafigyelnie….A hely­zet átér­tel­me­zé­sé­vel élét vesz­tette a dolog…a kis­lány meg­hök­kenve a tal­pára állt.

A fenti taná­csok ter­mé­sze­te­sen nem a kirívó pél­dákra vonat­koz­nak. Ami­kor a gye­rek testi épsége forog koc­kán, mert pl. az út köze­pén dobja le magát a földre, vagy tünet­ként nem vesz levegőt, akkor hatá­ro­zott rea­gá­lásra, vagy a máso­dik eset­ben orvosi kivizs­gá­lásra lehet szük­ség. S akár­mennyire peda­gó­giai cél­zat­tal „lép­jük át” dühöd­ten ordító, min­ket leső gyer­me­kün­ket, való­já­ban soha­sem hagy­juk egye­dül a helyszínen.

Összes­sé­gé­ben gye­re­ket nevelni egy­ál­ta­lán nem egy­szerű dolog, angyali türel­met, nagy ötle­tes­sé­get igényel.

Sze­ren­csére a gye­re­kek fejlő­dé­sé­vel nagy­já­ból az óvo­dás kor végére a „dur­va­hiszti” kor­szak csil­la­po­dik, jelentő­sen eny­hül, majd megszűnik.