Pál Ferenc szerint nincsen reménytelen helyzet, csak reményvesztett ember van. A megoldhatatlannak tűnő problémák csak azt jelzik, eljutottunk a saját határainkig.

Mi a záloga, a kulcsa annak, hogy egy megoldhatatlan problémával, egy halálos sebbel képesek legyünk együtt élni? Az életnek éppen itt kezdődnek az igazi nagy kérdései számomra: ahol már a halálos sebet megkaptuk, ahol egy probléma krónikus, megoldhatatlan, nem pedig ott, ahol mennek a dolgok erőből, vagy ahol a szerelem sodor bennünket.

Schopenhauer, a nagy filozófus azt mondta: minden ember a saját határait a világ határainak tartja. Amikor eljutunk egy problémához, amiről megállapítjuk, hogy nem oldható meg az egyedi életünkben vagy a kapcsolatainkban, a családunkban vagy a közösségekhez, intézményekhez való viszonyunkban, akkor valójában nem egy megoldhatatlan helyzet elé kerültünk, hanem a saját határainkig jutottunk el.

A saját határainkig eljutni ebben az esetben azt jelenti, hogy valamilyen összefüggésben látjuk az életet. Valahogy összeállt bennünk az élet, és ebben az összefüggésben ez a valaki, akiről azt mondom, hogy ÉN, eljut a határaiig. Tulajdonképpen erről van szó. Ezért nincsen reménytelen helyzet, csak reményvesztett ember van. Ez nagyon nagy különbség! Ugyanis, ha én azt mondom, hogy ez a helyzet reménytelen, akkor miért fogok innen felkelni? Az a gondolat, hogy az életben vannak reménytelen helyzetek, kapcsolatok, egészen embertelen számomra. Amikor valamelyikünk eljut oda, hogy ez a helyzet reménytelen, az élet most reménytelen, ez a kapcsolat reménytelen, azt kellene inkább mondani: álljunk csak meg, olyan, hogy reménytelen, nincs! Reményvesztettség van. Most reményvesztett vagyok, és az a kérdés, mit kezdjek a reményvesztettségemmel. így rögtön szabadsághoz jutok, míg ha a helyzet reménytelen, akkor minden cselekvőképességem alábbhagy.

Éppen ezért szívből utálom azt a mondást, hogy a remény hal meg utoljára. Ez egy rettenetes mondat! Belegondoltatok már ennek a jelentésébe? Az ember reménykedik, reménykedik, pedig valahol az agya egyik zugában régen tudja, hogy úgyis teljesen mindegy. Mert végül a remény is meghal. Utoljára, de meghal. Ez olyan pusztító, hogy ha komolyan venném, nem volna kedvem fölkelni. A reménynek éppen más a természete. A remény természete nagyon szép. A remény természete az, amikor rájövök arra, hogy hogyan érdemes élni. Akkor azt mondom: ha engem kívülről senki sem erősít meg, akkor is így élnék! Ha nem simogatná meg a buksimat senki, akkor is ezt tenném! Ha nem tapsolnának, akkor is ezt mondanám! Egyszerűen azért, mert amikor este lefekszem az ágyamba, jólesik azt mondani, hogy így volt érdemes cselekedni.

A reményben tehát nagyon sajátosan azt élem meg, hogy rátaláltam arra, hogyan érdemes élni. Ez nem azt jelenti, hogy a problémákat mind meg tudom oldani. Egy kicsit se jelenti azt! Azt sem jelenti, hogy nem egy halálos sebbel élek, mert azzal élek. Azt jelenti, hogy nagyon sajátosan a reményvesztett pillanatokban is van még lépés. Nem is egy. Nem is kettő.

Azt mesélte nekem egy idős jezsuita: „Tudod, Feri, már negyven éve Japánban éltem, amikor megkaptam a diagnózist, hogy rákos vagyok. Leültem, és arra gondoltam: végül is hatvanvalahány évet éltem, az nem is kevés, de azért ez a betegség mégis rettenetes probléma.”

Lázasan agyalt ezen a problémán – és egyre rosszabbul lett. Már bent feküdt a kórházban, amikor egyszer csak feleszmélt az ágyában, és így szólt: „Én azt gondolom, hogy a rák nem probléma, hanem egy titok. Ha problémaként nézem, akkor megfeszítem az összes erőmet, és végül mégis veszítek. Ha problémának tartom a rákomat, akkor megpróbálom kiszakítani magamból, hogy megint egészségesen tudjak élni. Akkor gyűlölöm és utálom ezt a daganatot, és meg akarom oldani a problémát. Ide a sebészkést! Ez így nyilvánvalóan zsákutca lesz. Én azonban úgy gondolom, hogy ez nem probléma – ez egy misztérium. Az életnek egy titka az én rákom. Ha pedig egy misztériumról van szó, akkor meg kéne nézni, hogy mi is ez. Ha egy titok, akkor rá akarok csodálkozni – azért valami gyermeki maradt bennem hatvanévesen is! Azért a titkok érdekelnek! Bontsuk ki ezt a misztériumot! És azt mondtam, nahát, rák, ha jönni akarsz, akkor gyere! Tudom, hogy a mélyedben rátalálok valami kincsre, az életemnek a titkára!”

Ahogy ez a szemléletváltás végbement benne, az orvosok legnagyobb csodálatára néhány hónapon belül teljesen meggyógyult. A gyógyulása óta több mint húsz esztendő telt el, ma már elmúlt nyolcvanéves. Addig, amíg problémának tekintette a rákot, nem sok esélye volt. Amikor azonban azt mondta, hogy ez a rettegett daganatos betegség az ő életének egy titka, egyszer csak valahogy minden megváltozott.

A legtöbben, amikor egy megoldhatatlannak tűnő helyzet elé kerülünk, azt gondoljuk, hogy az ÉN beleütközött egy problémába – most azt valahogy meg kéne oldani, el kéne tüntetni, valamit azonnal csinálni vele! Vagyis magunkat fixnek tekintjük ebben a viszonylatban. Itt vagyok ÉN, és a problémával kell valamit kezdeni. Pedig fordítva is lehet – ha észreveszem, hogy a probléma arról szól, hogy eljutottam az ÉN határáig, az általam eddig elképzelt rendszernek, összefüggésnek a határáig. Ha ezt észreveszem, akkor nem én vagyok a biztos pont, és a probléma az, amit odébb kell rúgni vagy ki kell metszeni, hanem az ÉN-nek kellene fejlődnie, az ÉN-nek a határait kellene kibővíteni, kitolni. Valami olyasmit kellene az ÉN-be integrálni, amitől a problémát fölül fogom múlni. Mert a probléma csak egy adott összefüggésben probléma. Ha fölé nőttem, akkor nekem már nem az. Érthető ez? Ameddig abban az összefüggésben vagyok, probléma – ha fölé kerülök, nem az.

Ez a cikk Pál Ferenc: Sors és Önismeret című könyve alapján készült.

Forrás: http://impressmagazin.hu/remenytelen-helyzet-remenyvesztett-ember-pal-feri/

• 

  Amikor a környezet hatása az erősebb…

• 

  A bizalom megsokszorozza a másik erejét

• 

  „Katona dolog” … – hogyan (nem) kezelik a férfiak stresszt