Lina jön-megy, elbújik, elszalad, felmászik, leesik, épp úgy, mint bármelyik egyéves kisgyerek. Brigi pedig vigyáz rá, gondoskodik róla, követi mindenhova épp úgy, mint bármelyik anyuka. Csak ő mindkét szemére vak.

Új építésű társasházak az utca egyik oldalán, szemben különböző gyárak telephelyei; közel a 7-es úthoz, Székesfehérvár külvárosában járunk. A környék viszonylag csendes, ahhoz képest viszont, hogy péntek délelőtt van, kisebb csoportokban itt-ott emberek beszélgetnek.

A garzonlakás ajtaját István nyitja ki, fiatal, mosolygós és végtelenül közvetlen, a szoba sarkában lévő franciaágyon párja, Brigi ül, ölében egy vidám és roppant duci egyévessel. A lakásban az összes bútort a fal mellé tolták, kell a hely a járni tanuló kislánynak és édesanyjának, aki vak mindkét szemére. István is csak az egyik szemével lát, azzal is csak egy méterre, onnantól homályos minden. Kérdezem, hol találkoztak ők ketten, és hogyan érkezett hozzájuk ez a gyönyörű gyerek, mire egymás szavába vágva kezdenek mesélni a megismerkedésükről.

Brigi még csak 16 volt, amikor ugyanazzal a busszal jártak Budapestre. A közös utakból rendszeres beszélgetések lettek, ezekből pedig hatalmas szerelem. Hamar Linára terelődik a szó. „Minden álmunk ez a gyerek volt, ráadásul kislányt szerettünk volna mindketten – mondja István ragyogva. – Sem az nem volt kérdés, hogy egészséges lesz-e, sem az, hogy el tudjuk-e majd őt látni együtt és külön-külön is.”

„A terhesség alatt jártam egy vak házaspárhoz, akiktől praktikus tanácsokat kaptam, és gyakoroltam a pelenkázást, öltöztetést, itthon aztán továbbfejlesztettünk mindent – veszi át a szót Brigi. – Amíg Lina kisbaba volt, könnyű volt gondoskodni róla, amióta jár, kicsit nehezebb, de azért mellettem is biztonságban van. Hallom, hogy merre jár, utána tudok menni, úgyis meg kell tapogatnom a kis tenyerét folyton, nincs-e benne valami apró dolog, amit lenyelhet. Sokat nem ülhetek egy helyben, mert nem ül ő sem” – teszi hozzá majdnem nevetve.

További fotókért kattints a képre!

A családban munkamegosztás van, épp úgy, mint bármelyik másik házaspárnál. Fürdetni például Linát csak Brigi meri, ettől a feladattól érdekes módon István tart. A pelenkázást is Brigi végzi gyakrabban, minden más attól függ, ki van közelebb a kicsihez. Sétálni mindig együtt mennek, de csak azért, mert a környéken nem ajánlatos Briginek egyedül útnak indulnia. István azt mondja, nem biztos, hogy sokáig meglenne a táskája, lakott más látássérült is a házban, őt is többször kirabolták.

Kérdezem, miből élnek, kiderül, hogy István a közelmúltban kapott állást egy liftkarbantartó cégnél, ahol éjszakánként diszpécser. Amíg lelkesen mesél arról, milyen egy tipikus műszak, Brigi Linát eteti.

A kislány az etetőszékben ül, anyja egyik kezében a gyümölcspüré, másik kezében a kanál. Közeledik a kanál Lina szájához, közben tapogatni kell, hogy merre is van az a kis száj, szerencsére amikor rossz az irány, a kislány is segít; odahajol és fürgén lenyalja a kanalat, nehogy lemaradjon a sütőtökről.

Ha valamin változtathatnának, a környezet hozzáállása egész biztos más lenne. Főleg Briginek esik rosszul, hogy folyton megkérdőjelezik, el tudja-e látni a kislányát. „Amikor valaki először tesz fel kérdéseket ezzel kapcsolatban, még van türelmem válaszolni, de a többszöri kételkedés már rosszulesik.

A különbség köztem és egy látó anya között nem az, hogy én tudok-e vigyázni a gyermekemre, hanem az, hogy milyen módszerekkel teszem ezt meg. Nekem állandóan fülelnem kell, muszáj követnem őt mindenhova, de ettől még nem hiszem, hogy sajnálatra szorulunk. Lehet, hogy ez a fajta készenlét fárasztóbb, de az eredmény ugyanaz, mint a látó szülőknél.”

Kíváncsiskodom, mit csinálnak a szabadidejükben. „Este általában kiülünk a konyhába beszélgetni, bekapcsoljuk a számítógépet, és az internetet böngésszük, vagy filmet nézünk – feleli Brigi. – Napközben az igazi kikapcsolódást nekem az jelenti, ha elmegyünk valahova vásárolni, és nézelődhetek” – teszi hozzá, és mivel most is úgy fogalmaz, mint egy látó ember, muszáj rákérdezni, hogy ezt akkor most hogyan is érti pontosan. „Elmegyünk egy bevásárlóközpontba, és végigtapogatom a polcokon lévő árukat – magyarázza. – Én így bámészkodom, az árakat István mondja meg, de végül én döntök arról, mi kerüljön a kosárba.”

Hallgatom, ahogy egymás szavába vágva mesélnek, és nevetnek azon, hogy csodálkozom a filmnézéses vagy a bevásárlós sztorin, és elhiszem, hogy boldogok. Mégis, muszáj rákérdeznem, hogy milyenek azok a pillanatok, amelyek miatt olykor el kell komorulni. Brigi válaszol elsőnek.

„Előfordul, hogy Lina valahol csendben ücsörög, én szólítom, és ő meg sem mozdul. Ha szerencsém van, megrázom az egyik csörgőt és odajön, de előfordul, hogy szándékosan eliszkol előlem. Kicsi még, azt hiszi, ez játék... Máskor véletlenül fellököm, ez is nagyon rossz érzés, de bízom benne, hogy lassan megtanulja, hogy bizonyos helyzetekben neki kell figyelnie helyettem.”

Ha Brigi olyasmit csinál, amihez nélkülözhetetlennek véljük a látást, például lázat mér, vagy kiméri a hozzávalókat a konyhában, segít a technika: beszél a lázmérő, a mérleg és a laptop is. Azt, hogy az édesanya nem lát, István szerint szép lassan Lina is megtanulja, pici kora ellenére tudja már például, hogy hiába nyújt bármit előre, anyja nem fogja elvenni tőle, ezért jobb, ha beledobja az ölébe, vagy ráejti a kezére.

Nehézségek ide-oda, állítják, nincs okuk panaszra. Szemügyre veszem a visszafogott bútorokat, a hiányzó szekrényajtókat, és megkérdezem, van-e bármi, amivel segíthetnének az emberek. Legfeljebb egy új szemüveg árával, feleli István hosszas gondolkodás után, arra biztosan nem tudnának félretenni. Viszont egy speciális szemüveggel rengeteget javulna a bal szemének látásélessége. Egyszer talán sikerül a környékről elköltözni, de az sem baj, ha erre várni kell. A beszélgetést azzal zárják, amivel kezdték: „Mi is szeretünk álmodozni, de igaziból jó így minden. Itt vagyunk egymásnak hárman, van fedél a fejünk fölött és el tudjuk tartani a családunkat. A boldogsághoz nekünk ennyi épp elég.”