Biz­tos min­den­ki­vel előfor­dult már, hogy egy fon­tos infor­má­ció meg­szer­zé­sé­hez bar­cho­bát kel­lett ját­szani a beszél­getőpart­ner­rel, de olyan is, hogy egy kósza Hello! Hogy vagy?-ra egy Háború és békét meg­szé­gye­nítő ter­je­delmű, alter­na­tív Kösz, nem túl jól… érke­zik. Az sem ritka, hogy az ember szí­vét olyan evi­dens­nek fel­té­te­le­zett véle­mé­nyek­kel sok­kol­ják, hogy biz­tos csa­po­dár a házas­társa, csak mert pont nem elér­hető a mobilja, holott ezt, a kissé para­noid baráti fan­tá­zián kívül, semmi sem támasztja alá. Aztán per­sze ott van­nak még a kéret­len taná­csok, alkal­mat­lan mon­da­tok, unal­mas kör­mon­da­tok, és az egész évben virító üres szó­vi­rá­gok. Most pedig tegye fel a kezét (elég, ha bólo­gat a moni­tor előtt) az, aki maga is csi­nált már ilyet.

Kom­mu­ni­ká­ció mindenhol

Rég­óta tud­juk, hogy ha le kel­lene egy­szerűsíteni a min­den­napi pszi­cho­ló­gia lel­két és esz­kö­zeit egy esszen­ci­á­lis foga­lomra, az nem más lenne, mint maga a kom­mu­ni­ká­ció. Éle­tünk, hét­köz­nap­ja­ink, kap­cso­la­ta­ink és (le)bonyolításuk motorja az, hogy hogyan kom­mu­ni­ká­lunk a világ felé és egy­más­sal.  A kom­mu­ni­ká­ció célja lehet a lénye­ges infor­má­ció meg­szer­zése, vagy átadása, de leg­in­kább vala­mi­lyen cél elérése. Ahogy a cse­csemő is a táp­lá­lék, a biz­ton­ság és sze­re­tet meg­szer­zé­sé­ért hamar meg­ta­nulja a sírás és egyéb gügyögő, moz­du­lat­tal mani­pu­láló trük­kök jól időzített hasz­ná­la­tát, úgy a felnőtt világ­ban is hason­ló­képp szer­veződik a kom­mu­ni­ká­ció min­den csa­tor­nája. A leg­egy­szerűbb inter­ak­ci­ó­tól kezdve a leg­össze­tet­teb­big az embe­rek majd­nem min­den eset­ben – aka­rat­tal, vagy tudat alatt — el akar­nak érni vala­mit. Gon­dol­junk csak bele, ha sem­mi­lyen szán­dék, cél, vagy vágy nem lenne a sza­va­ink mögött, való­já­ban mire is hasz­nál­nánk a szavakat?

H. Paul Grice  A Tár­sal­gás logi­kája c. írá­sá­ban Együttműködési alap­elv­nek nevezi azo­kat a kom­mu­ni­ká­ciós kate­gó­ri­á­kat, ame­lye­ket négy cso­portba osz­tott, a Mennyi­ség, Minőség, Kap­cso­lat és Modor csoportokba. 

A keve­sebb több  (Mennyi­ség kategória)

Hoz­zá­já­ru­lá­sod a kívánt mér­ték­ben legyen infor­ma­tív, a tár­sal­gás pil­la­nat­nyi cél­jai szempontjából.

A túl sok infó zavaró lehet, mert mel­lék­vá­gányra terel­heti a beszél­ge­tést, ráadá­sul a leg­több eset­ben idővesz­te­ge­tés. Tehát ne mond­junk se túl sokat, se túl keve­set. Ha pél­dául meg­kér­de­zik, hogy merre van a piac, akkor a „balra a posta mögötti tér után, ahol az iskola és a kis­bolt is talál­ható, de nem az a kis­bolt, ami a tértől 2 utcá­val jobbra van, hanem ez a másik, ami pont a piac­cal szem­ben van” válasz nem iga­zán segíti ki azt a sze­ren­csét­len egész­sé­ges táp­lá­lékra ácsin­gózó elté­vedt lel­ket. Viszont, ha aján­ló­le­ve­let kel­lene írnunk egy tanít­vány­ról egy szak­mai pályá­zat­hoz, akkor a „Ked­ves uram, X úr jól bírja az angol nyel­vet, rend­sze­re­sen járt kon­zul­tá­ci­óra. Üdvöz­let­tel, G. J.” alko­tás — nos, nem fog kom­mu­ni­ká­ciós Oscart nyerni.

Min­dent őszin­tén  (Minő­ség kategória)

Pró­báld hoz­zá­já­ru­lá­so­dat igazzá tenni. Ez két­fé­le­kép­pen való­sul meg: Ne mondj semmi olyat, amiről hiszed, hogy hamis. Nem mondj olyat, amire nincs meg­fe­lelő evidenciád.

Mer­jük fel­vál­lalni, ha hiá­nyo­sak az isme­re­te­ink, mert töb­bet segí­tünk vele, mint egy kre­ált igaz­ság­gal. Ha mond­juk most jöt­tünk a Mars­ról és kony­ha­lány­nak szegődtünk egy étte­rembe, akkor az „add ide a cuk­rot” kérésre ne adjuk oda álszen­ten a sót, mintha tud­nánk, hogy mi is az a cukor, mert rövid úton, mun­kán kívüli lesz a föl­dön­kí­vü­liből. De hogy élet­szerűbbek marad­junk, ha a barátnőnk sírva hív fel, hogy 3 órája nem elér­hető a fiúja, akkor ne a „Biz­tos meg­csal” c. meg­ol­dás­sal kínál­juk meg vissza­kézből, mert egy­ál­ta­lán nem biz­tos, hogy iga­zunk van, más­részt, nem szol­gálja a barátnőség ama elvár­ható funk­ci­ó­ját, hogy meg­nyug­tassa az ember lányát pánik hely­zet­ben. Ha pedig iga­zunk is lenne, a fan­tá­zi­ánk kifej­tése, vall­juk be, kevésbé fon­tos, mint a baráti támo­ga­tás egy ilyen helyzetben.

A lényeg a fon­tos  (Kap­cso­lat kategória)

Légy rele­váns.

Igaz ez nagyon tág foga­lom, hisz arról, hogy mi fon­tos és mi szá­mot­tevő egy beszél­ge­tés­ben, sok­fé­le­képp és nagyon szub­jek­tí­ven lehet gon­dol­kodni. Mégis, egy kis oda­fi­gye­lés­sel a tár­salgó ember érzi, hogy valami a beszél­ge­tés folya­mán fon­tos; rele­váns a hoz­zá­szó­lás, vagy sem. Ha egy ismerősünk taná­csért for­dul hoz­zánk, mert gondja támadt az élet vala­me­lyik csín­já­val, akkor válasz­ként ne azzal jöj­jünk, hogy „Te, hal­lot­tad, hogy mi tör­tént a Gizi­vel? Hát ő is jól meg­járta ugyan­ez­zel…”, mert azon túl, hogy nem segí­tünk, még a szén­ku­pa­cot is meg­dob­tuk azzal a bizo­nyos lapát­tal, ráadá­sul hiába.

A meg­fe­lelő hang­nem már fél­si­ker  (Modor kategória)

Kerüld a homá­lyos kife­je­zé­se­ket. Kerüld a két­ér­telműséget. Légy tömör. Légy rendezett.

Tudod, mire gon­do­lok, izééé, na, amiről múlt­kor is beszél­tünk, egy­szerűn meg­fog­ha­tat­lan és meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan, úgy vélem, de hát tudod te, na az, hát az kész, tiszta őrület nem? Sze­rin­tem is! Nem érted? Hát akkor tanulj meg magya­rul, ért­hetően, vilá­go­san és logi­ku­san kom­mu­ni­kálni, lehetőleg ésszerű tem­pó­ban. De ugyan­ilyen fon­tos, hogy ha Sietős Péter­rel össze­futva, ő előre szól, hogy siet, és két mon­datra van ideje, akkor légy ked­ves hozzá, és ne fejtsd ki a leg­újabb csa­lád­fa­ku­ta­tási ered­mé­nyeid alter­na­tív vál­to­za­tait a hoz­záfűződő aggá­lya­id­dal, mert biz­tosra vehe­ted, hogy a sze­mé­lyi­sé­ged csök­kenő von­ze­re­jén kívül másra nem fog emlé­kezni a lépcsőfor­du­ló­ban elcsí­pett delik­vens. És talán az sem mel­lé­kes, hogy tár­sa­ság­ban a „Pink a Raise Your Glass c. szá­mot éne­kelte” helyett a „Pink éne­kes fia­tal­hölgy a Raise Your Glass dal­la­mára emlé­kez­tető hang­sort pro­du­kálta” típusú kije­len­té­se­ket bedobni szin­tén cse­kély való­színűség­gel lesz nép­szerű, kivéve per­sze, ha vala­ki­nek a sze­mé­lyes humor-profiljába tar­toz­nak az ehhez hason­la­tos topo­szok, amire a tár­sa­ság már értően vevő.

A nagy kér­dés tehát leg­in­kább az, hogy mit is aka­runk elérni sza­va­ink­kal, mon­da­ta­ink­kal? Mert innen már csak egy ugrás, hogy jóra for­dít­suk a szót, és adott eset­ben elke­rül­jük a feles­le­ges fél­re­ér­té­se­ket, banán­hé­jon elcsú­szó kap­cso­la­to­kat, vagy az olyan ciki cím­ké­ket, mint a „buli­gyil­kos”, „szó­szá­tyár” vagy „Húúú, vigyázz, ott jön! Elbújni, most!”.