Mindenki érezte már úgy, hogy egy bizonyos idegent jobb elkerülni, egy másiknak viszont azonnal bizalmat szavazunk meg. Miért van ez? A sztereotípiák miatt. Mind hallottunk már ilyeneket: a szemüvegesek okosak, az amerikaiak dagadtak és ostobák vagy minden könyvtáros öreg, szemüveges, szigorú és vékony.

Gondolhatjuk azt, hogy nekünk nincsenek sztereotípiáink, de szerencsére vannak. Mindenkinek vannak. Ennek az az oka, hogy a közhiedelemmel ellentétben a sztereotípia nem előítélet, hanem egy séma, ami a gyors és hatékony információfeldolgozást hivatott elősegíteni. Ha már belénk van kódolva, örüljünk, hogy ez egy jó dolog. De, mint a legtöbb jó dolognak, ennek is van árnyoldala. A negatív sztereotípiák. Az agyunk csoportokat alkot, és ha valaki nem illik a csoportba, arra is igazak lesznek a csoport tulajdonságai, ha pedig ezt felismerjük, akkor egy külön csoporttal tiszteljük meg. Szóval, ha egy olasz családot látunk vendégül, akkor az még nem jelenti azt, hogy hangosak lesznek, tésztát akarnak majd enni vagy divatosan ruhákban érkeznek.

Abban az esetben, ha nem teljesülnek elvárásaink, akkor kapnak egy külön csoportot, ahova a hozzájuk hasonló családokat fogjuk pakolni. A sztereotípiáknak szilárd alapjuk van, és minél többször erősíti meg a környezet hitünket, annál biztosabbak leszünk benne. Tehát, ha vendégeink nem okoznak az elvárások téren meglepetést, akkor olyannyira felerősödhet ez a sztereotípiánk, hogy legközelebb előbbre fogjuk sorolni, mint a valódi tényeket.

Akkor lesz igazán kellemetlen ez a dolog, ha mi magunk válunk egy sztereotípia tárgyává. A legtöbb ember csak ekkor fogja fel, hogy vigyázni kell ezzel, mert rosszul is elsülhet, és alaptalanul bántunk meg valakit. Ha valaki egy fokkal értelmesebb, akkor a probléma gondolatától is elkezd mérlegelni.

Szóval, hogyan tudjuk elkerülni, hogy negatív sztereotípiákat aggassunk másokra? Egyszerű, gondolkozzunk. Ha nincsen tény, amire alapozhatnánk, és annak a csoportnak a tulajdonságaival ruháznánk fel őt, amibe az agyunk rakta, akkor alaposan meg kell gondolnunk, hogy engedünk-e megérzéseinknek. Ösztöneink nem téveszthetetlenek, ahogy mi sem. Bár, ha egy sikátorban egy kapucnis alak közelít feléd zsebre dugott kezekkel, én nem javasolnék semmilyen diskurzust, kezdeményező viselkedést, sokkal inkább tanácsolnám a futást.

Itt még nincs vége a sztereotípiákkal kapcsolatos dolgoknak. Például, ha egy kiöltözött, ápolt férfi egy csomagot bízna rád azzal, hogy nagyon értékes, mindjárt visszajön érte, mert el kell mennie az autójáért, akkor bizonyára kapna segítséget. Elkönyveltük becsületesnek és rendesnek, mert az úriember kategóriából nem esett ki a rövid beszélgetés alatt, és semmilyen ellenérzést nem váltott ki. Pedig, ha értenénk a testbeszédhez, akkor felfedezhettük volna a féloldalas mosolyát és a szarkaláb hiányát, ami a hazugság egyik intő jele – de erről majd máskor. Lehet, hogy egy csöppet későn kezdünk el gyanakodni, amikor elkezd füstölni a csomag. Hibás képünk volt erről az emberről a pozitív sztereotípiáink miatt, és ő vissza is élt vele.

Nem mindig ilyen radikálisan használják ki az emberek ilyen téren való gyengeségét, de ahhoz, hogy ne legyünk áldozatok, meg kell értenünk, hogy hogyan működnek ezek a sztereotípiák, és mikor hallgassunk az ezekből eredő előítéleteinkre. Fel kell ismernünk ezeket a szituációkat, hogy racionális döntést tudjunk hozni.

Ennek a tudásnak a birtokában képesek lehetünk minél pontosabbra faragni sztereotípiáinkat, ezzel nem lassítva le osztályozó mechanizmusunkat. Néhány sztereotípiától pedig meg fogunk szabadulni. Kevesebbszer követünk majd el ebből következő hibákat, és ami a legfontosabb, egy egyenruha vagy egy mosoly nem lesz elég ahhoz, hogy meggyőzzön minket arról, amit a másik fél el akarhat hitetni. Egy lépéssel közelebb leszünk az igazsághoz.

Bodnár Balázs (AKG, 9ny. évf.)