Egy poros, gubancos, csapzott hajú őrült kereste a varázskövet.

   Teste már árnyékká soványodott, ajka szorosra zárult, mint szívének örökre bezárult kapuja, szemei világítottak, mint párjukat kereső szentjánosbogarak.

   Lábainál a végtelen tenger morajlott.A fecsegő hullámok rejtett kincseikkel dicsekedtek és gúnyolták az őrült vándor süket fülét, aki nem értette beszédüket.

   Talán már maga az örült sem reménykedett, de mert a keresés életévé vált, nem pihenhetett.Ahogy a tenger sem pihen, örökké az elérhetetlen ég felé nyújtogatva karját.Ahogy egy soha el nem érhető célt kergetve a körbenjáró csillag sem pihen.

   Poros, csapzott hajfürtjeivel az őrült is tovább kóborolt a magányos parton keresve varázsköveit.

   Egy napon egy gyermek lépett hozzá és megkérdezte:

   "Mondd, hol szerezted ezt az aranyláncot?" - s derekára mutatott.

   Az őrült rábámult - a lánc, mely egykor valóban vas volt, most színarany - nem, nem álom, arannyá változott, csak azt nem tudta, hogy hol, s mikor.Az őrült vadul öklözte homlokát

   - Hol, ó hol talált rá - tudtán kívül - a varázskőre?

   Régi szokása volt, hogy fölszedett minden kavicsot, aztán megérintette vele a láncot, ismét eldobta, anélkül, hogy ügyelt volna a változásra.

   Így talált rá és vesztette el az őrült a varázskövet.

   A Nap lassan leáldozott az égen. Az őrült eszeveszetten, görnyedt testtel, s porba hullt szívvel, mint a gyökerestül kitépett fa visszafordult, hogy megtalálja az elveszett kincset.