Túl a rónán van egy nagy erdő. Abban él két mókus. Az egyik neve: Ugri. A másik neve: Bugri.

Ezek a mókusok édestestvérek volnának. Csakhogy mi történt?

Mikor az apjuk, az öreg mókus meghalt, a temetés után Ugri beült az odúba, és így szólt:

- Kedves öcsém, Bugri, eredj és keress magadnak más hajlékot; én itt maradok.

- Adj legalább az útra egy-két bükkmagot - mondotta Bugri szomorúan.

- Ej, édes Öcsém - felelt Ugri -, nagy az erdő, sok a bükkfa, szedegess az úton.

Azzal kihozott az apja kamrájából egy bükkmagot, és jó étvággyal megebédelte az ajtó előtt. Az öccsének egy falatot sem adott.

Bugri elindult nagy búsan a vadon erdőbe hajlékot keresni.

Az első odút egy tölgyfán találta. Csakhogy amint fölfutott a fára, és bekukkantott az odúba, kiszólt onnan a sárga szemű haragos fülesbagoly:

- Ihi-uhu, hókuszpókusz,

mit akarsz itt, Bugri mókus?

Csak jó napot kívánok, bagoly ténsasszony - felelte Bugri ijedten. Azzal továbbugrott.

Egy másik odúból meg a kígyó sziszegett rá:

- Szikra csípje meg a lábad,

elmenj innen, mert megváglak!

Egy harmadik odúból meg a sündisznó utasította vissza:

- Nini, hát kend itt mit kémlel?

Majd megbököm a tüskémmel!

Egy helyen meg félig sem mászott föl a fára, a vadgalamb nekiesett a párjával, és úgy összecsipkedte a szegény mókust, hogy azt sem tudta, melyik lábára sántítson.

Nagyon búsult a kis mókus.

- Hiába járom az erdőt - szólott búsan. - Nincs itt üres lakás. Mi lesz belőlem?

Eső megver, szél megfúj, aztán majd jönnek a téli fagyok: gyönge kis bundámban bizony megvesz az isten hidege.          

Hát amint így töprenkedik a faágon, egyszer csak kidugja a fejét a kéreg alól egy szarvasbogár.

- Jó napot, mókus úr - ígyen szól tisztelettel hozzája -, miben fő a feje?

- Nagy az én bajom, szarvasbogár pajtás - feleli a mókus. - Vándorúton vagyok, hajlékot keresek. Csakhogy épp az a bajom, hogy az egész erdőben nincs üres odú.

- Bizony - felelte a szarvasbogár -, sok a lakó az erdőben, hanem azért, ha dolgozni nem restell, mókus úr, ajánlok én szívesen egy alkalmatos odút.

- Előre is köszönöm - felelt a mókus -, mondhatom, nagyon jót cselekszik velem.

- Hát csak jöjjön utánam - mondotta a szarvasbogár.

Azzal repülésnek indult, és repült, repült jóságos dongással sok fán keresztül, míg végre elérkezett egy öreg tölgyfához.

A mókus bár megizzadt, de azért csaknem egyidőben ért oda vele.

- No - szólott a szarvasbogár -, itt tessék dolgozni. Olyan pompás odú van itt, hogy egy medve is ellakhatnék benne.

Azzal be sem várta a mókus köszönetét, jó napot kívánt, és továbbrepült a vadcseresznyefára.

A mókus örvendezve szaggatta le az öreg kérget, amely az odút borította, és csakugyan jó lakást talált ott magának.

Persze hetekig tartott, míg rendbe tudta szedni. Mert ágyat, polcot, ajtót mind egymaga csinált. Hanem aztán nagy is volt a gyönyörűsége, amikor az első zsák mogyorót beszállította a kamrába.      

- Nem félek most már -  szólott - sem hótól, sem esőtől, sem a téli nagy hidegtől.

És egész nyáron hordta be szorgalmasan a télrevalót.

Hát Ugri mit csinált ezalatt?

Bizony nem csinált az semmit. Még arra is rest volt, hogy eljárt volna a szomszéd völgyben levő diófákra ebédelni: egész nyáron, egész őszön otthon eszegette, amit az apja hagyott neki a kamrában. Nagyokat heverészett, táncolt is hébe-hóba. Esténként pedig kiült a hajlék elé, és vígan furulyázott.

Még csak arra sem gondolt, hogy a rozzant ajtót meg kellene igazítani. Lassanként megromlott az, úgyhogy utoljára már csak egy szeg tartotta az odú előtt.

Azonközben elmúlt a nyár. A zöld erdő lassanként átváltozott sárga erdővé. A falevelek lehulltak. A hideg szél lerohant a havasok tetejéről, és haragos zúgással rázta le a fáknak megmaradt lombjait. A rozoga ajtót is leszakította.

Akkor szállta meg csak a félelem Ugrit.  

- Jaj, istenem - szólott -, itt a tél a nyakamon, és én még nem is gyűjtöttem!

Szaladgált, kapkodott jobbra-balra ennivaló után, de már akkor a makkot, mogyorót fölették a vaddisznók, a diót pedig betakarította a borz. Ami kis hulladék maradt volna még a földön, a haraszt között, azt a hó egy éjjel vastagon betakarta.

A mókus ínségre jutott. Behúzódott a legbelső rejtekszobába, és ott bánkódott a nyomorúsága fölött.

Csakhogy a téli szél ott sem hagyott neki nyugtot: besuhogott az ajtótlan odún, és megháborgatta kegyetlen hidegével Ugri urat.

Ekkor jutott eszébe az öccse.

Vajon mi lett abból? Hátha jó meleg hajléka van, s tele a kamrája?

- Bizony rosszul bántam vele - szólt aztán könnyezve -, de annak mindig jó szíve volt, talán megkönyörül rajtam.

Éhesen és dideregve nekiindult a zúzmarás erdőnek. Sehol egy falevél, sehol egy bogár, sehol egy pillangó. Csak a vaddisznó turkál a hóban, s a varjak kárognak a száraz faágakon.

Bekopog az első odún, amelyet talál.

Semmi felelet.

Kopog erősebben.

A fülesbagoly fölébred a sok kopogásra, és mérgesen kirobban. Megcsapkodja a szárnyával, megcsipkedi a szájával.

Adta kóborló mókusa!

Kendnek ide semmi jussa!

Mit zavar itt, ilyen-olyan,

az én csöndes lakásomban?

Megy odább a nyomorult mókus. Keze-lába reszket a hidegben. A fülei különösen fáznak.

Bezörget a másik odún. Zörget itt sokáig.

- Ki az? Mi az? - szól a kígyó, az álmot kidörzsölve a szeméből. - Ki mer engem háborgatni?!

- Kérem alássan - kiabál be Ugri -, nem lakik ott egy Bugri nevű mókus?

- Micsoda? - szól mérgesen a kígyó. - Hát tudakozóintézet az én házam?

Azzal kiugrik és akkorát csíp a mókus lába szárán, hogy az visítva menekül.

Megy dideregve és éhezve tovább.

Megint talál egy odút.

Ide már nem mer bekopogtatni. Megvárja az éjszakát.

A csikorgós hidegben aztán bekukucskál a hasadékon, de sötét van: nem lát semmit. Kinyitja a zárat, hogy beljebb nézhessen, eközben megcsúszik a lába, és zsupsz! - beesik az odúba.

A sündisznó odúja volt az.

A sündisznó nehéz álomban, összekuporodva feküdt az odúja fenekén. Égnek állott minden tüskéje.

Jaj, a mókus de megjárta: ezer tüske közé esett! Alig tudott vissza kimászni az odúból.

Végre hetekig való keserves kóborlás után ráakadt az öccse hajlékára.

Kopogtatott alázatosan:

- Ki az? - kérdezte Bugri.

- Én vagyok, a te szerencsétlen bátyád.

Burgi kinyitja az ajtót, és a nyakába borul a bátyjának.

- Isten hozott; no, szép tőled, hogy meglátogattál.

- Hát nem haragszol rám? - kérdezte Ugri sírva.

- Hogy haragudnék rád, amikor látom, micsoda siralmas állapotban vagy.

Beteg voltál, édes bátyám?

No, gyere a meleg taplókanapémra, takard be a lábad mohapaplanommal, aztán egyél is valamit, mert látom, éhes vagy; aztán mondd el, mi történt veled.

Hogy miképp beszélte el Ugri mókus az öccsének a nyomorúságát, azt már én nem tudom. Hanem azt láttam, hogy egy hét múlva hogyan sietett haza egyik zúzmarás fáról a másikra ugrálva. Pedig ugyancsak megvolt terhelve, egy ajtónak való fenyőfa deszkát cipelt meg egy meleg pokrócot meg egy zsák mogyorót.